A Hegy hamar megérezte, hogy a Nyilas tüze felperzselheti. Óvakodott hát, tudta, nem engedheti túl közel.
Teltek hát a napok és hetek, és az ellenállás megtört.
Az öreg erdő fellobbant, átjárta a tűz. De a hegy csak hegy maradt, az erdő is csak megújult, nem változott át sem tűzzé, sem füstté. Új élet keletkezett, szabadabb, gyönyörűbb. És a szép, illatos ligetek, a fák, a virágok, a merész szirtek és őrült patakok létének különös értelemet adott a remény, hogy hogy a Nyilasnak kedve lesz itt megpihenni. Hogy otthonául választja.
Nem tette, eddig nem. Tán sose fogja, ki tudja. A ligeteknek meg kell szokni, hogy önmaguk kedvére is szépek legyenek, a szirtek maradjanak merészek, a patakok őrültek. Meg kell szokniuk, hogy mást is beengedjenek, mint a kastély, aki tűri a látogatók hadát, miután ura már nincs vele. Ha a Nyilas egyszer-egyszer megpihen, örömmel ringatja, szirtjein futtatja, vizével hűsíti. Elengedi ha megy, bókol, ha jön. És sose lesz már az öreg erdő, aki leláncolni, megkötözni, magába zárni akarta azt, akinek az ősidőben kedvéből virágzott.
És ha egyszer a Nyilas otthonául választja, elég csak annyit mondania: itt maradok. És a hegy nem kérdez semmit, és nem roppannak meg a ligetek. A fák kihúzzák derekukat, a virágok szebben illatoznak és a patakok még őrültebben szaladnak. Hogy utána mi történik... az már varázslat, titok, csoda.
