A Folyó kanyarulatából egyszer egy tutajos bukkant elő. Nem sokkal a Múlt Szakadékának sziklafala után ki is kötött a Hegy lábánál. A nép, a mindig kíváncsi, most is megnézte a jövevényt. Pontosabban, akinek épp ráért és nem érezte rangon alulinak, az megnézte. Aki elfoglalt volt, vagy elfoglaltságot színlelt, mert méltatlannak érezte, hogy futkosson minden jövevényhez, az tág füllel várta a híreket.
- Egy Tutajos jött! – mondták a felfutók.
A sok év alatt sokféle ember járt-kelt a Hegy körül. Némelyek csak integettek vagy akár köszönés nélkül mentek tovább, mások maradtak, megint mások vissza-visszatértek, néhányan igen sok év múlva. Egy alkalommal (emlékezet) ezt idézte fel a Krónikásnak:
A Folyó nagy kanyart tett a Hegy mellett. Ha egészen pontosak akarunk lenni, a Folyó szélesen kerülte körbe a Hegynek azt a részét, amely könnyen járható volt. A másik oldalon a Múlt szakadéka tátongott, arra Minne apón kívül senki sem járt. Tőle bizonyosan mindent apróra ki lehetett volna kérdezni mindarról, ami ott van a Túloldalon.
Corazon nyugtalan álma nem volt mély. Fel-fel riadt, ahogy a hideg víz patakzott körülötte.
A nagy mozgásra Rationel is felébredt. Édes álmából kelt, és legkevésbé boldogságként írhatjuk le azt az érzést, amit először érzett.
Nem, Erosonak soha fogalma sem volt arról, hogy Strokkur létezik.
Sőt, arról sem volt fogalma, hogy olyanféle alakok léteznek egyáltalán. Még a Strokkurnál is nevezetesebb jó öreg Hűséges híre sem jutott el hozzá. Igaz, a látványosság lényege aligha ragadta volna meg, de a szépségre mindig volt érzéke. A hasonlóság? Nem, azt hiszem, azt sosem ismerte volna fel. Pedig mennyi mindenben voltak egyformák!
Rationel nem gondolkodhatott azon, mi történt. Álomtalan álomba zuhant. Nyugtalan, békétlen álomba, melyből nem volt kiút. Az álmot kívülről erőltették rá, és a test maga erejéből hiába próbált úrrá lenni rajta.
Valami azonban mégsem úgy történt, ahogyan szokott...
- Hegy Népe! Most nem a Tűzről fogok beszélni, mert nem annak van ideje. – kezdte Rationel.
- A múlt alkalommal azért hívtalak össze Benneteket, mert kértem, hozzunk döntést a Nyilas ügyében. Most folytassuk a Tanácsot, és újra azt kérem, hogy jussunk döntésre. Hogy ezt megtehessük, elmondom, én hogyan látom a helyzetet.
- Tanácsra gyűljünk, tanácsra gyűljünk – hordta szét a szellő a hírt a hegyen.
Volt, aki bólogatott, mint Magnus, volt, aki meglepődött, mint Rationel, volt, aki örült, mint Espero, és volt, aki megijedt, mint Küón.
Igazán senki nem tudta, miért volt a hívó szó, de mert így szokták, mentek. És mert a hívás okát nem hordta szét a szél, mindenki kíváncsi volt. Csevegve, beszélgetve gyülekeztek, találgattak, ki-ki elmondta a maga tippjét, és majd mindenki biztos volt benne, hogy ő találja el.
- Láttad Küónt, amikor a Vándor mesélt? – fordult Esperohoz Corazon.
- Nem figyeltem. – ütközött meg Espero – Megbocsáss, de Küón annyira az ellentétem, hogy akkor is szeretnék máshova nézni, ha csak ő jön szembe velem. Szerencsére ő is csak akkor jön közel, ha bosszantani akar.
- Persze tudom. Csak gondoltam, észrevetted.
- Én Küónt? Persze, hogy észrevettem! Különben hogyan is néztem volna egészen máshova?
Reggel Rationel lement a folyóparti füzekhez, hogy alaposabban megnézze magának a vándort. Egy egészen hétköznapi, de mégis különös embert talált. Már szedte az útiholmit, láthatóan menni készült. A léptek zajára felnézett. Meglepte, hogy valaki jön. Szemügyre vette a látogatót, kissé bizalmatlanul.
A követség úticél módosulása mondhatni mindenkit meglepett. Espero persze örült és egyre csak azt hajtogatta: Ő az igazi Tavasztündér, ő az igazi Tavasztündér!
Rationel kénytelen-kelletlen belátta, hogy mégiscsak létezik varázslat. Nem érezte jól magát. Egyszerűen nem volt ésszerű, hogy holmi alkalmi varázslatok miatt eltérjenek a rendes útról. Legalábbis attól, amit ő maga rendes útnak gondolt. Mégsem volt képes úgy érvelni, ahogy ő a vitákat rendezni szokta. Tavasztündér varázslata egyszerűen elvette a súlyát minden mondatának.
Azokban a napokban egy vándor vetődött a Hegyhez. Átkelt a folyón és megpihent a partoldalban, egy fűzfaligetben, az egyik csörgedező erecske mellett.
Először a kíváncsi erecske szólította meg:
- Hát te honnan? Hát te hova? - csilingelte.
Történt egyszer, hogy újra vita támadt a Hegy népe között.
Először is azon kezdtek cívódni a Hegy lakói, hogy vajon mi is történt akkor, amikor a Nagy Újjászületés volt. Ez a kérdés a gyűlés óta újra meg újra előkerült.
A Hegy és népe békességben, mígnem történt egyszer, hogy néhányan zúgolódni kezdtek. A Hegy lábánál lakó folyóparti füzek, ahogy ez máskor is szokásuk volt, feljegyezték ezt a történetet is...
A Hegy hamar megérezte, hogy a Nyilas tüze felperzselheti. Óvakodott hát, tudta, nem engedheti túl közel.
Teltek hát a napok és hetek, és az ellenállás megtört.
