Rationel nem gondolkodhatott azon, mi történt. Álomtalan álomba zuhant. Nyugtalan, békétlen álomba, melyből nem volt kiút. Az álmot kívülről erőltették rá, és a test maga erejéből hiába próbált úrrá lenni rajta.
Valami azonban mégsem úgy történt, ahogyan szokott...
Rationel nem kapaszkodott az ébrenlétbe. Nem bizonygatta, hogy még itt van. Megérezte a mélység vonzását, és a Tavasztündér volt utolsó gondolata. Első alkalommal nevezte így.
Talán ezért is lehet, hogy az álomtalan álom ködében alakok formálódtak. Az álom sem úgy jött, ahogy az álmok szoktak. Nem jelent meg egyszerre, nem volt létező, nem volt teljes valóságos a kép. Újra hangzott utolsó hívó kiáltása. A visszahang ritmikusan elhaló ismétlődésében ködből formálódott meg a Hegy népe. Ott gyűltek a Tanács mezején. Oszlott a köd… vagy inkább alakokká csomósodott. Lassan látható vált, mintha együtt ébredne a nép.
Csodálkozva ébredtek. Nézegettek egymásra. Egyik másik még emlékezett arra, hogy elaludt, mások csak az ébredésből gyanították ezt. A ködből formált úgy lettek élesebbek, ahogy Rationel ébredt, de valami kis homály továbbra is övezett mindenkit.
Küónon látta, hogy utálja az egészet. Talán az elalvás előtt lehetett valami gondolata, amiért most haragszik magára? Vagy egyszerűen csak zavarban van, hogy egyszer nem volt igazán magának való?
A szív vulkánjában nem látott tüzet – az maga volt a tűz. Mégsem perzselt, csak melegített.
- Lehet, ez ébresztett minket? – tétovázott Rationel.
- De ő maga mitől ébredhetett fel? – ez már az igazi Rationel volt, a mindennek okát kutató.
- Miféle varázs fedett minket álommal és ki gyógyított ki ebből?
Espero ágai valószínűtlenül törtek az égnek. Bacchos egy új táncot járt az álomtól bizonytalan léptekkel. Magnus szélesen mosolyogva tekintett körbe. Az erecske csilingelt, a szellő vidáman táncolt.
Moralo tőle szokatlan elégedettséggel látta, hogy nem kell takarítani küldeni Szergiuszt. És a többieken is inkább az ébredés nyugalmát látta, mint a bizonytalan álomba zuhanás talajt vesztett ijedtségét.
Világos árnyalak suhant át az égen. Nem hívta őt senki, ezt Rationel világosan tudta. Magától jött. Túl tompa volt még a feje, túl ködös az alak, nem ismerte meg, mi vagy ki lehet az.
Mégis, Rationel, a mindig hűvös, repülni vágyott a világos árnnyal. Közel lenni, mellé állni, nem látni, de érezni, hogy társul szegődtek. Megfoghatatlan volt, alig látható, mégis tökéletesen biztos volt benne, hogy szebbet még nem látott. Elég volt arcát odafordítani, hogy megmelegedjen. Az árny nem tűnt el, ott volt, jelen a térben, de mégis megfoghatatlanul, mintha időzött volna a Hegy mellett, anélkül, hogy leszállt volna. Lassan élesebbek lettek a formák, élénkebbek a színek. Valahogy egészségesebbnek érezte magát, pedig a betegséget korábban észre se vette. Tudta, hogy ha a világosság közelebb lenne, megszűnne minden homály. Tudta, ha leszállna a Hegyre, mind-mind teljesek lennének.
Lassan találta meg a szót, amit keresett: gyógyító erő áramlott. Ízlelgette, csodálkozott rajta. Ő, a mindig okos, mindig ésszerű most hitt abban, hogy van erő, mely csak úgy is képes áramlani. Amint biztosan megtalálta a szót, a világos árny eltűnt. Már csak jelenlétét érezte. Elég volt a tudat, hogy energiái ismét életre keljenek benne.
Lehunyta szemét, érezte a jelenlétet. Tudta, hogy a világosság most mellé került. A vállára tette a kezét.
Ekkor ismerte fel Tavasztündért. Új gondolatot talált: a Tavasztündét gyógyította a Hegy népét. Bizonyság született: VAN Tavasztündér, varázsol és gyógyít!
Rationel, a mindig hűvös, most egy boldog gondolattal tért vissza az álom mélységébe, békésen, várakozással és bizalommal. Tudta már, van Tavasztündér, aki gyógyít, ha eljön.
