Azokban a napokban egy vándor vetődött a Hegyhez. Átkelt a folyón és megpihent a partoldalban, egy fűzfaligetben, az egyik csörgedező erecske mellett.
Először a kíváncsi erecske szólította meg:
- Hát te honnan? Hát te hova? - csilingelte.
A vándor csak üldögélt az erecske partján, hallgatta a liget susogását és nem szólt. Lassan összejöttek a többiek is, érdekesnek tűnt a vendég. Az erecske felbátorodott, sőt, szinte büszke lett magára, hogy ő most itt a többiek nevében viszi a szót. Kérdezgette újra meg újra:
- Hát te honnan? Hát te hova?
A vándor csak ült. Szomorúnak látszott. A füzek nem állhatták tovább a hallgatást, de a vándort valahogy nem akaródzott megszólítani, hát az erecskét intették:
- Hagyd már, ha nem akar.
- Hagyom, hagyom, úgyis éppoly szomorúan lógatja a fejét, mint ti! - feleselt az.
Erre már felnézett a füzekre a vándor is:
- Olyan szomorúnak látszom? Nem gondoltam volna.
- Mi is csak úgy látszunk. - válaszolták a füzek - Azért gondolják rólunk, mert szépen lengenek az ágaink. De neked csakugyan lóg az orrod.
- Hát az biztos, hogy nem hordom magasan! - mosolyodott el a vándor és kihúzta magát, hogy jobb képet mutasson.
Most látszott csak meg, hogy szép ember, nem is öreg, sőt, sudár lehet, ha feláll.
Meglátták ezt a füzek is, elcsodálkoztak.
- Mivégre vándorolsz te, ha szomorú nem vagy, betegnek sem látszol?
- Keresek. - mondta röviden a vándor, mintha szabadulni akarna a kérdéstől. Ám ezzel épp az ellenkezőjét érte el, kíváncsivá lett mindenki.
A füzek immár felbátorodva folytatták.
- Szép ember vagy, erős és sudár, mit kereshetsz? Kenyered nincs, házat akarsz-e?
A vándor hallgatott egy sort. Tán azon merengett, megossza-e belső kínját ezekkel az idegenekkel. Aztán egyszercsak kiszakadt belőle:
- Én a Cirkuszt keresem.
- A cirkuszt keresi, a cirkuszt... - hullámzott végig a hallgatókon. Persze, fogalmuk sem volt arról, mi lehet az a "cirkusz", de a vándor olyan mély érzéssel mondja a szót, hogy mindenkit megragadott.
- A cirkusz... a cirkusz... - visszhangozták még.
A vándorból lassan megindult a szó.
- Valamikor régen ...
- Én vagyok a régi, nem te - morogta Küón, aki most sem állta meg szúrós megjegyzés nélkül. A vándor mintha meg sem hallotta volna.
- ... arra készültem, hogy majd lesz egy cirkusz és én leszek ott a legfontosabb. Minden nap kimegyek a porondra és a közönség csak azért jön, hogy engem lásson. És készültem és kerestem azt a cirkuszt, ahol a közönség engem akar. Évekig kerestem és évekig készültem. Néha játszottam itt-ott, próbálkoztam. Aztán egyszer egy nagy-nagy sátor előtt álltam. Behívtak, bementem. És ott volt a A CIRKUSZ! Hatalmas és gyönyörű és tele volt közönséggel és kérték, hogy menjek a porondra. És mentem! És a közönség tapsolt és csókokat dobott és én meghajoltam és megígértem, hogy maradok és játszom holnap is. Remegtem, hogy a közönség eljön-e holnap is. És eljöttek! Csoda volt! Aztán másnap is és újra és újra. Igaz, nem minden nap ünnepeltek, de mindennap jöttek. Néha kevesebben, néha többen, néha virágokat is dobáltak, néha paradicsomot is. Így volt jó, én mentem minden nap és ők vártak rám és én vártam rájuk. Azt hittem, örökre így marad. De szép lassan elmaradozott a közönség, néha be-bekiabáltak, hogy mást akarnak a porondra. Rájöttem, hogy csak a sátor ugyanaz, a közönség megváltozott. Ez már nem volt jó, eljöttem hát.
- Újra vándoroltam, mint régen. Nem volt könnyű, újra kellett tanulni szinte mindent. Tanulni kellett úton lenni, tanulni kellett kis vásári komédiákat, tanulni új mutatványokat. De könnyű volt a szívem, és bíztam abban, hogy találok másik cirkuszt. Sokáig nem volt szerencsém. Itt-ott láttam egy-egy plakátot, hogy itt meg itt van egy cirkusz, ami talán új művészre vár, de vagy nem volt igaz, vagy meg se találtam...
- Soha nem léptél fel azóta? - kérdezték a füzek és sajnálták a vándort.
- Ó, dehogynem. Jártomban találtam vásári komédiákat, ki sem bírtam volna, hogy meg ne álljak. - mosolygott újra a vándor és a távolba nézett. - Ó, dehogynem.
- És nem fogadtak szívesen?
- De szívesen fogadtak. Néha akkora sikerem volt, mint soha előtte.
- És miért nem maradtál? Nem értjük, miért álltál tovább?
- Mert cirkuszra vágytam. Nagyra és igazira.
- És cirkuszt nem találtál egyet sem?
- De találtam azt is.
- És nem tetszett a mutatvány?
- Úgy hiszem, még az is tetszett.
- Miért vagy hát itt akkor?
- Mert én olyan helyet keresek, ahol a közönség engem vár és én is várom őket. Nem találtunk egymásra, eljöttem.
- És nem találtál-e újabbat?
- Találtam, persze. Igazából cirkusz is rengeteg van. De a Te Cirkuszod, az csak egy. Azt meg kell keresni, azt meg kell hódítani! Kitalálni kedves mutatványait, meglelni szép mosolyát, elandalítani kedves énekkel vagy előcsalni legcsengőbb kacagását, minden nap újra és újra, soha el nem fáradva! És én újra megtaláltam!
A Hegy népe elbűvölten hallgatta a vándor. Ahogy beszélt, megjelent előttük a cirkusz, látták, ahogy kiáll a porondra, nézték a mutatványait, látták a közönséget, ahogy ünnepli és hívja újra. Nagyszerű érzés volt, ott lebegett közöttük, emelkedetten.
Ahogy a vándor elhallgatott, az érzés lehűlt és helyét egy kérdés vette át:
- Ha megtaláltad újra a cirkuszodat, akkor miért vagy itt? Eljöhetsz, vándorolhatsz, mit teszel most?
A Vándor arca elborult. Hallgatása hideg félelmet lopott a folyó parti füzek tövébe. Nem merték megtörni a csöndet. Érezték, a Vándor nem mer válaszolni. Aztán, hosszas szünet után annyit mondott:
- Lehet, hogy mégsem az én cirkuszom volt.
A szó megtörte a csendet. Megkedvelték a Vándort, hát mind egyszerre kérdezte a magáét:
- Nem tetszett a mutatványod? Elküldtek? Mást hívtak? Más mutatványokat kértek? Nem tapsoltak? Nem örültek? Mit tettek veled?
A füzek csendességet susogtak a kérdezőknek:
- Hagyjátok, hadd feleljen!
És tényleg, a vándor lassan felemelte a fejét, a távolba nézett és szólni kezdett:
- Különös cirkusz volt az. Egyszerre varázslatos és mindennapi, ismerős és ismeretlen. Játszottam és nevettek, de rám irányultak a fények és nem láttam az arcokat. Tapsoltak és virágokat dobáltak, de sose láttam a kezeket. A porond szélénél sosem láttam tovább. Azt vártam, hogy mikor látom meg Őket, akik ott vannak, mert ott kell lenniük, mert tapsolnak és nevetnek, és ezt csak nekem tehetik, mert én nekik adom a lelkem minden alkalommal.
- Egy napon észrevettem, hogy nem dobálnak virágot. Máskor, hogy nem tapsolnak. Aztán a nevetés is elmaradt. És már nem tudtam, ott vannak-e egyáltalán. Hetekig játszottam így, hónapokig vagy évekig, nem tudom. Belefeledkezve, őrülten, adtam magam minden módon. Nem, nem küldtek el. Csak nem gyújtottak lámpát a másik oldalon sosem. És egy napon megálltam a porond fényköre előtt. Rájöttem, hogy még a porond szélét sem látom. Rájöttem, hogy lehet, még mások is játszanak. Rájöttem, hogy talán nem is nekem szólt a taps sohasem. Aznap csak álltam ott és nem mentem be. nem hívott senki. egész este ott álltam. Végül megfordultam és elindultam. Egyetlen hangot hallottam mögöttem: miért megy el, hiszen olyan szépen játszott nekünk és mi szerettük. ha egy évvel, egy hónappal vagy akárcsak egy nappal, de lehet, egy órával előbb szól, megment. Így már nem. Összetört a lelkem, és nem vágytam arra, hogy összeragasszák darabkáit.
- Azóta vándorlok. Keresem A Cirkuszt, ahol előbb életvízzel meggyógyítják a lelkemet, aztán új életből új erővel minden időkre játszhatok, amíg csak testem hordozza lelkemet.
A füzek elcsendesedtek, a folyó hangtalanul kanyarodott tova, még Küón sem mert szólni a Vándor történetének nagy erejétől.
Nézték még egy darabig, ahogy lepihen és elalszik, lábujjhegyen elosontak, a füzek pedig őrködtek, hogy senki meg ne zavarja álmát.
