Nem, Erosonak soha fogalma sem volt arról, hogy Strokkur létezik.
Sőt, arról sem volt fogalma, hogy olyanféle alakok léteznek egyáltalán. Még a Strokkurnál is nevezetesebb jó öreg Hűséges híre sem jutott el hozzá. Igaz, a látványosság lényege aligha ragadta volna meg, de a szépségre mindig volt érzéke. A hasonlóság? Nem, azt hiszem, azt sosem ismerte volna fel. Pedig mennyi mindenben voltak egyformák!
Például teljes egészében Eroso sem nyugodott soha. Még ha a felszín békésnek is tűnt, vagy Moralo nemes egyszerűséggel fedőt rakott rá, minden pillanatban kész volt felforrni, kiáradni vagy robbanni. A csendes, nyugodt fodrozódás alatt is állandó mozgásban volt, örvénylett, kavargott. Gyakran gyűlt, gyűlt benne a kitörés vágya, és ha Moralo nem vette le a fedőt magától, hát kirobbant alóla.
Őt is főleg vulkán fűtötte – bár a Strokkurral való összevetést Corazon bizonyosan kikérte volna magának. Nos, valóban, Corazont egy-egy békés időszakával együtt sem tekinthetjük kialudt vulkánnak. J
Azonban különbségek is voltak szép számmal. Eroso-t nem csak Corazon hevülete volt képes felhevíteni. Sőt, ha igazán őszinték akarunk lenni, be kell lássuk, más hőforrások is igazán komolyan hatottak rá. Szerencsére ezek ritkán hatoltak a felszín alá, így forrásai nem törtek fel pillanatonként. A felszínt megsimító melegre szépen gomolygó párafelhőket eregetett – és pihent tovább. Eroso nem tudta, nem is volt fontos számára, hogy Moralo, Szergiusz, sőt, még Rationel is mennyit dolgozott azon, hogy békés árnyékba vonják. Azok ott úgy gondolták, hogy jobb az, ha csak Corazon melegíti, volt abból is elég bajuk. Eroso ebből csak azt vette észre, hogy patakjai tisztulnak, és a népek sokkal kevesebbet panaszkodnak a Tanácsban, hogy „már megint Eroso miatt köhögünk egy hete”.
Így hát, ahogy eddig sem ismerte Eroso az igazi tétlenséget, a mindenről megfeledkező mély álmot, most a rájuk ereszkedett álomfelhő alatt is folyton élt. Másképp, talán álomban, de éppoly hevesen, mint eddig. Főleg csak köd gomolygott előtte. Néha megérzett egy-egy izzó páragomolyt, amit a mozduló köd gyorsan magába zárt.
Egyszer azt vette észre, hogy a ködből kiválik valami. Csak egy kicsiny vonal, de vonal volt, határozott. Időbe telt, mire képes volt meglátni, hogy nem csak egy vonal, egy enyhe, finoman ívelt fonal, hanem valaminek a széle. Figyelni kezdett, mert még abban sem volt biztos, a vonal melyik oldalán van az a valami, aminek a szélét látja. Remélte, nagyon remélte, hogy az enyhe, finom ív nem más, mint amire gondol. Amire vágyik. Megérinteni, megsimítani, hozzábújni, cirógatni, kényeztetni!
Egy nyak lenne? Nem, ahhoz túl hosszú…
Talán egy vádli? Ó nem, másképp ívelődik. A másik oldalon hajlik. Akkor igen, egy derék vonala! Igen, ott van, lefut a csípőre… Előtte állt az alak, vagy ment talán? Egészen lassan megindult felé.
Ahogy ismerte fel vonalat, úgy látott egyre többet. Szeme lassan haladt a comb mentén lefelé. Elhaladt a térd mellett is, még mindig csak egy kontúrt látott, de egyre világosodott az alak. Lassan leért, ó igen,egy finom boka… hmm… mélyében forró kavargás indult.
Újra emelni kezdte tekintetét. Igen, most már tisztán látta a vádli rajzolatát, ahogy összefutnak az ívek a térdhez. Már egészen biztos volt benne, hogy az alak háttal áll előtte. Most vette észre, ahogy közeledett, úgy mozdult vele az alak is. Nem ment, csak haladt. Gyorsítani akart, de nem ért vele sokat. Nem ért közelebb az alakhoz, bár egyre több és több tűnt elő belőle. Inkább lassított hát, és mivel a távolság így sem nőtt, a figyelmét tette élesebbé.
Figyelt, minden érzékét kinyitotta és szomjasan itta a látványt. A comb, igen… hosszú, kecses… ettől mindig forrásba jött. Valahogy érezte, illetlen tovább nézelődni, de Moralo nem szólt, így folytatta. Lehet, nem kellett volna. Az alak ruhátlannak tűnt, legalábbis mindent látott, amit látni vágyott. Ez meglepte, kicsit zavarba is jött. Csak rövid ideig időzött itt, inkább az egészet be kívánta fogni.
A csípő, a derék,a hát, a vállak!!! Igen, mind, mind rabul ejtette. A nyakat takarta a haj. Nagyon szerette volna látni. Az alak mintha megérezte volna ezt, oldalra fordította a fejét és egy érezhetetlen szellő arrébb emelte a zuhatagot. Oh… igen… Eroso elvesztette a talajt a lába alól. Repült, szárnyalt – és az árnyalak nem szökött tovább előle.
Odaérve lassított. Lenyűgözött lényére könnyű béklyót tett az alak varázsa. Nem, nem csak a szépsége. Érezte, mások talán nem találják ennyire szépnek. Sőt, szépségversenyen talán furcsálnák is: „Minek jött ide?”. De Eroso-t nem csak a vonalak fogták meg. A vonalak ideális rajzolatát ismerte már, százszámra röpködtek körülötte, többé vagy kevésbé hevítő tökéletességre törekvő vonalak. Ha ennyi elegendő lett volna, ha ezekre mindre felforrt volna, összes vize régen köddé lett volna már és maga kiszáradt kútként állna a sivatagban. Néha, igen, néha ennyi is elég volt egy-egy kitöréshez, persze, ezek után kellett takarítani, mert ezek mindig sok hordalékot is felhoztak. Most azonban érezte, ez a vonzás jó helyen melegíti, ebből nem lesz baj.
Ahogy közeledett, már érezte is: valami sugárzott a lányból, valami, ami megfogta, ami hevítette. Átadta magát az érzésnek.
Megállt közvetlenül mellette, egy pillanatra maga sem tudta, miért. Talán a tisztelet, a megbecsülés? De régen volt, hogy ilyesmi fékezte vagy megállította volna rohamát!
A lány válla csak árnyalatnyit mozdult felé (vagy csak szerette volna?), ez a piciny mozdulat feloldotta kötöttségét. Ellazult és átölelte.
(A Hegy Krónikásának feljegyzése itt megszakadt… ha valaki megtalálja a folytatást, ideillesztjük azt is.)
