- Hegy Népe! Most nem a Tűzről fogok beszélni, mert nem annak van ideje. – kezdte Rationel.
- A múlt alkalommal azért hívtalak össze Benneteket, mert kértem, hozzunk döntést a Nyilas ügyében. Most folytassuk a Tanácsot, és újra azt kérem, hogy jussunk döntésre. Hogy ezt megtehessük, elmondom, én hogyan látom a helyzetet.
- Mindenek előtt el kell mondjam, megértelek mindannyiotokat – itt végignézett a népen – Esperot, Erosot, Moralot és Küónt (Küón csodálkozva nézett fel), igen és Küónt is és mindenkit. A Nyilas, vagy ahogy néhányan nevezitek, a Tavasztündér hatalmas változást hozott. Az öreg erdő elborított mindent és mindenkit, a nyomorúság árnyát vetette ránk. A Nyilas tüzet hozott, és felperzselte az öreg erdőt, visszaadta a fényt és az életet mindannyiunknak. Ettől az új élettől néhányan Tavasztündérnek vélitek, aki az új Kertész lesz.
- Kedves barátaim! Igen, nem hallottátok még tőlem a szót, Tavasztündér, mert sosem tartottam annak. Száguldó és fékezhetetlen Nyilasnak tartottam és tartom ma is, de a békesség kedvéért, hogy szót értsünk egymással, elfogadom, hogy lehet Tavasztündér is. Egyet viszont Ti is fogadjatok el tőlem! Nem nevezem őszinte szívvel Tavasztündérnek addig, amíg ez a rejtélyes bújócska tart. Addig nekem csak Nyilas marad, akinek varázstüze van. A Tavasztündér, az igazi, aki a mienk, nem csak gyújtani tud, hanem gyógyítani is. Sajnálom barátaim, de én őt gyógyítani még nem láttam. Lehet, hogy ő mást gyógyított, de minket soha. A Nagy Tűz égetett és tisztított – tüzéből magunktól keltünk új életre. Azóta újabb tüzek keletkeztek lába nyomán, és megperzsel egy-egy darabot belőlünk, amikor a közelünkbe tér. Tudjuk mi itt, mindenki tudja, ha tényleg Tavasztündér lenne, nem perzselne, hanem melegítene, nem vágna, hanem simogatna, és ha kellene, gyógyítana.
A nép mormogása eddigre igen hangos lett. Némelyek egyetértőleg, a többség vitatkozva fűzött megjegyzéseket Rationel mondanivalójához. Ő ezért egyre hangosabban folytatta, végén már szinte kiáltva:
- Igen, én kimondom, csalóka játékot játszik velünk ez a teremtmény, akármi is legyen az! Ha dönteni akarunk, nézzünk szembe ezzel!
A mormogás zúgássá erősödött, így a Hegy csitító szellőt küldött a vitázók fölé. Azok elcsendesedtek, a beállt csendben Küón emelkedett szólásra. Eredetileg nem mert volna szólni, de Rationel szavai felbátorították. Ugyan Piszkos Fredet sem ismerte – akkor talán egyszerűbben tudta volna hasznára fordítani népszerűtlenségét – azt mégis észrevette, hogy most nem lenne jó Rationelt támogatni, mert azzal minden esélyét eljátssza. Helyette inkább így szólt, eleinte csak maga elé szórva a szót:
- Tudjátok, hogy a Nyilast sosem szerettem. Mindig mondtam, hogy az öreg erdőt is magunknak kellett volna kivágni, nem hagyni felégetni. Én csak azt mondom, nem csalóka tüneménnyel, hanem tüneményes csalással van dolgunk.
Kimondtam a nehezét – örvendett magában és már fel mert nézni.
- Csak úgy elvett mindent, amit elé szórtunk és hagyta, hogy itt egyesek csak érte lelkesedjenek. Nem szólt, hogy feleslegesen, hiábavaló minden, ő soha nem is akart és világ életében nem is fog idejönni közénk. Hiába is tagadjátok, járok köztetek, hallom, hogy egyik is, másik is panaszkodik. Megéget aztán megköt minket, még gyógyításért sem tudjuk kinyújtani kezünket, mert Moralo rácsap vagy Corazon visszahúzatja. Nem mondok én semmit, hogy mit csináljatok, úgyse hallgattok rám. Csak ne feledkezzetek meg sem arról, amikor panaszkodtatok, sem arról, amikor valami jobbat akartatok magatoknak! Én csak azt mondom: ennél mi sokkal jobbat érdemlünk!
Küón elégedett volt beszédével. Úgy érezte, végre ki tudta fejezni magát, végre nem csak vonyító kutyaként veszik számba.
Espero eddig bírta a hallgatást. Küónnak elég volt szólásra nyitnia a száját, máris megborzongtak ágai, most azonban nagyon meg akarta mondani a magáét.
- Ki vagy te itt, hogy tüneményes csalónak nevezed a csodálatos varázsló Tavasztündért? Mit tudod Te, hogy ki ő? Megérted-e őt egy pillanatra is? Akarod-e megérteni egy pillanatra is? – Espero tőle szokatlanul egyenesen nézett Küónra.
Az csak állt, nézett vissza, kissé buta tekintettel, de a gondolatok forogtak fejében:
- Mi van? Ki nem akar megérteni kit? Akart ő minket megérteni egy pillanatig is?
Esperoig csak a buta tekintet jutott el, hát gúnyos mosollyal folytatta:
- Ja, hogy ebbe nem tetszett belegondolni! Igen, ő is kapott sebeket és neki is gyógyulnia kell! Hiába a finom varázserő, van, aki érzéketlen, akire nem hat, aki pajzzsal védekezik, aki bunkóval támad rá, ezektől súlyos sebeket kapott. A háza oszlopát elvágták, a fele összedőlt, erővel tartja a másik felét, hogy megmaradt életének tere legyen, hogy azok is élhessenek, akik rábízattak!
Küón csak nézett, és magában kommentált:
- Aha, mert minket nem sebeztek meg. Á, sose tudtuk mi az. Gratulálok…
Espero kirobbant minden feszültsége:
- Miért akarsz azonnal mindent? Nem kapunk-e szinte minden nap valami szépet, jót? Miért nem elég, ha láthatjuk, ha mellette lehetünk? Fogadd el, hogy még nem épült fel teljesen az ő nagy bajából! Egészen bizonyos vagyok benne, hogy lesz ő még sokkal jobban is. Betontömbnyi súlyok terhelték, akadályozták szárnyalását. Ezek már talán csak morzsák, de még vághatják, ha rájuk lép. Ki tudja, lehet, épp minket óv azzal, hogy még nem jön. Szárnyaljunk vele és tudom, hogy egy napon egy fészekben fogunk megpihenni!
Corazon lelkesen hallgatta. Olyan szépen beszél! Sose tudtam így, gondolta. Valamiképp segíteni akart, ezért vulkánjának melegét küldte a Tanács mezeje felé míg Espreo beszélt. A melegnek meg is lett az eredménye, bár nem egészen úgy, ahogy Corazon várta. Eroso patakjai felbuzogtak, de mire szólt volna, Bacchos megelőzte:
- Remek dolog ez a szárnyalás, bizony mondom! – dörmögte kissé morcosan.
- Nem lehetne, hogy addig is kissé jobban érezzük magunkat, amíg út közben vagyunk? Amíg "meg nem pihenünk egy fészekben"? Látom, az öreg erdő leégett rólatok rendesen, de az én fejemre valaki zsákot tett még az ősidőkben. Nahát, arra sajnos nem nagyon hatott a tűz. Az a pár luk, amit eddig vágtatok rajta, azt megköszönöm, de nem lehetne, hogy végre leszedjétek rólam? Aztán felőlem mehet, ki merre lát, csak érezhessem jól magam megint!
- Jól beszélsz! – csatlakozott felhevülten Eroso. – Sokkal könnyebb lenne várakozni, ha közben jól is érezhetnénk magunkat. Levennénk Bacchos fejéről a zsákot, megbeszélnénk Moraloval, hogy most nincs miért aggódnia, mert TÉNYLEG nincs kertészünk, és kicsit lazábban élnénk! Annyira sokat voltunk nagyon rendesek, ami persze rendben is van, amikor rendben vannak a dolgok. De most másképp vannak a dolgok, legyenek másképpen rendben! Én is jól akarom érezni magam!
Corazont egyre inkább a kétségbe esés kerülgette. Ha még a kimondatlan szavak tava is kiönt, akkor itt vége lesz mindennek, teljes lesz a káosz.
A helyzetet Moralo látszott megmentni:
- Eroso, Eroso, mit nem mondasz? Hová lennénk, ha elengednénk magunkat? Te is éppúgy tudod, mint Bacchos és mind a többiek, hogy a Törvény nagyobb, mint mi. Velem hiába beszélsz, a Törvény nem én vagyok. Igaz, hogy én szoktam elhozni és az is igaz, hogy Szergiusz is azon őrködik, hogy igaz lélekkel tartsuk magunkat. De lássátok be, kérlek, nincs helye alkudozásnak. Hányszor megpróbáltátok már megmagyarázni, hogy ez most belefér. Emlékezzetek, hány olyan eset volt, amikor meggyőztetek engem vagy magatokat, hogy tegyünk ezt vagy azt, vagy egyszerűen csak nem hallgattatok rám és jártatok más utat vagy utaztatok Eroso patakján?
- Na, olyan sokszor nem – morgott magában Küón. Eroso, aki meghallotta, vele bólintott.
- Volt-e olyan, ami után nem kellett takarítanunk? Volt-e, hogy nem panaszkodtatok a porra?
- Ha meg rád hallgattunk, álltunk a pálya szélén, és csak néztünk. Az mire volt jó? Egy-egy! – szúrta oda még Küón, immár félhangosan. Elege kezdett lenni az egészből. Nem vezet ez sehova. Határozzanak valamit és legyen úgy. Úgy biztos nem lesz, hogy mindenki elégedett legyen.
Hopp… Küón meglepetten nézett végig magán. Ennyire fatalista, beletörődő nem szokott lenni. Mi történt? Álmosodott, ugyanakkor könnyűnek is érezte magát. Nem aggódott már semmin. Jó volt ez az érzés. Most kifelé is figyelni kezdett, és megérezte a változást. Körülnézett. A többiek is érezték, nézegettek. Hűvös, sötét felhő borult rájuk. Elcsendesedett mindenki.
Rationel megijedt. Küón mégiscsak idehozta volna Észak boszorkányának hideg szelét? Ezt nem feltételezte róla. És ez a hideg is… Nem éles, nem maró, hanem lágyan, de kérlelhetetlenül körülvevő, mindent elborító, inkább csak borzongató hűvös. És nem is vészjósló, hanem békés. És lassan zöldes árnyalatot ölt minden. Nem sötét, hanem élő, de mégis távoli. Ez nem lehet AZ a hideg szél. De mi lehet akkor?
Corazonra nézett, de a szív vulkánja már hidegen tekintett rá vissza. Espero lombjai is fakón lógtak. Gondolkodni próbált, alig ment. Ébren volt, nem félt, látta, felfogta a változást. Az árnyék újabb hullámot vetett, és egy gondolatot hozott: nincs Tavasztündér. Rationel ezt nem értette – ki és miért küld ilyen gondolatot. A gondolat súlyára már nem tudott figyelni.
És miért alszanak a többiek? Rendben, hogy sötét és hűvös van, de miért alszanak? Felébresztem őket! Lépett volna, de a szálerdő fái mozdulatlanságba dermedtek.
- Lehet, hogy mégiscsak Tavasztündér volt? – csodálkozott el mozdulatlanságán.
- És ha Ő nincs, vége a varázsnak? Ó Uram, add, hogy mégiscsak legyen Tavasztündér… - aludt el Rationel utolsónak a Hegy népéből…
