A hegy magában állt, a nagy puszta közepén. Ősi volt, rendíthetetlen, mint hátán az erdő, ami része volt valójának. A hegy erdésze már régen nem gondozta az erdőt, tán el is ment már örökre, hírét is elfelejtették.
Az arra járók gyakran csodálták a hegyet, de vagy nem merészkedtek a sűrűbe, vagy a hegy ijesztette el őket - nem szerette, hogy utat vágnak erdeibe. Öröknek tűnőn állt, és nem várta vissza azokat, akik csak egy ágacskát is letörtek róla.
Egy nap azoban egy nyilas robogott el mellette.
Tüzet vitt és fényt hordott. A hegy azt gondolta, épp egy különös arrajáró. Nagy sokára újra találkozott a nyilassal. Ismerősként köszöntették egymást, ki tudja miért emlékeztek egymásra. A nyilas újra tovább robogott. Később egyre többször látta a hegy a nyilast, és néha közelebb is hívta.
És egy nap olyan történt, amit egyik sem várt.
A nyilas még közelebb jött, felment a hegy oldalába, be az erdő sűrűjébe. Az ágak megnyíltak előtte és a hegy nem űzte el. És a nyilas tüze lángra lobbantotta az ősöreg erdőt a hegyen...
A hegy megörült a lángok melegének.
De a lángok mit sem foglalkoztak a heggyel, önmagukat éltek.
És az erdő táplálta őket, mert nem tehetett mást. Testét átjárta a tűz, lelkét a fájdalom, de nem tudta kivetni magából a tüzet.
Hetekig égett az erdő, a kő is megsajdult belé.
Végül elhamvadtak a fák, elmúlt a lobogás. Elhamvadt a múlt erdeje, megszűnt az állandó rőt fényesség mely a füstfelhőket világította be. Egy éjjelen kihunyt az utolsó parázs. Sok nap után lopózott vissza az éjjel sötétje, hogy új napkelte hozzon igazi világosságot. A hajnal első sugarainál a hegy védtelenült állt. Fájdalma elmúlt, kiváncsian tekintett körül. Dermedten nézett végig magán, nem tudta, hogy ő valójában ez. Addig egy volt az ősöreg erdővel, aki nem szerette a látogatókat és sötéten mordult, ha csak ágacskáját is mozdították.
A hegy megfürdött a friss napfényben. Érezte melegét, sugarát, a reszkető szellőt. Aztán sorban szelet, az esőt, hajnali harmatot és az est langyos melegét.
És az erdő elkezdett újra éledni. A hegy örömmel nézte új sarjait, a füveket, bokrokat, fákat. És szeretettel gondol a nyilasra, akinek az új életet, a ligeteket köszönheti. Azóta is szeretettel nevelgeti réteit, ahová mindig várja Őt. Otthont ad neki, ha megpihenni vágyik, elengedi ha útra száll, friss patakkal nyugtatja lába sebét, puha hajlékban ad neki édes álmot.
A hegy örökre más lett, és nem bánja az újjászületés kínját.
