A Hegy és népe békességben, mígnem történt egyszer, hogy néhányan zúgolódni kezdtek. A Hegy lábánál lakó folyóparti füzek, ahogy ez máskor is szokásuk volt, feljegyezték ezt a történetet is...
Egészen pontosan senki sem tudta, mi is történt, csak annyi volt a bizonyos, először Rationel, a szálerdő szólalt meg. Küón, a hegy oldalának zugában lakó remete persze megjegyezte, Rationel jobban tenné, ha a szólást hagyná a szélre amely ága-boga között zúgolódik, az legalább nem okoskodik annyit. Rationel azonban kötötte magát: döntés kell, hívjunk össze gyűlést!
Hát ha úgy, legyen úgy - mondta a Hegy és végignézett mindenféle lakóin. Hordozta összes lakóját és egy volt velük, de azért mindnek megvolt a maga bolondsága. Így jók, ahogy vannak, mosolyodott el magában. A múlt árnyéka suhant át gondolatai között egy pillanatra... Haj, nem mindig voltak mind ilyen kedvesek nekem - sóhajtotta. S mert e borongós múlt oly régnek tűnt, mintha igaz se lett volna, kiárasztotta a gyűlés gondolatát.
Gyűlünk, gyűlünk, hoppá, de minek - csilingelte egy kíváncsi erecske, miközben a hegy lábát körülölelő folyóba sietett.
A folyó messziről jött, sokat látott, elmagyarázta neki: tudod, a meeting az, amikor elvonulsz külön beszélgetni azokkal, akikkel minden nap együtt vagy.
De jó, de jó, tudom, tudom - csilingelt tovább az erecske - és roppantul elégedetten élvezte a Nap sugarait, a többi dolgot pedig hagyta másokra.
Lassan lassan összejöttek hát a népek és Rationel rákezdte:
- Először volt a domb, ami Heggyé nőtt. Már ifjú korában benépesítettük, együtt nőttünk naggyá és teljessé! Tündöklő tavaszt alkottunk és megleltük a Kertészt! Éltünk békében, újabb dombok születtek, és mindenkinek jó volt!
- Aztán a Kertész nem törődött többet velünk, el is ment, és elfelejtett minket. De mi túléltük és újra éltünk. Aztán, testvéreim, tudjátok, eljött a Nagy Csapás. Erre járt a Tűz és minden elpusztított. Még a Hegy is majdnem belehalt. Túléltük ezt is, de nem volt könnyű. És most újra itt látom a tüzet a közelben. Testvéreim! Határozzuk el, hogy NEM ENGEDÜNK többet a tűznek! Nem vezet jóra, láthattátok magatok is, ha beengedjük magunk közé. Mindent elveszítünk szem elől a lángokban és hatalmas lesz a fájdalmunk. Ne engedjük ezt többé és vessünk ki minden kóbor szerzetet, aki tűzzel közelít felénk!
Rationel beszéde végét már kiáltotta, annyira megerősödött a zúgás, csacsogás, mordulás és mindenféle hang. Úgy tűnt, a népeknek új volt az ötlet - és elsőre nem is nagyon ragadott magával senkit.Sőt, szét akart szaladni az egész gyűlés, oly ostobának gondolták a szálerdőt. Az csak állt magában - megszokta, hogy neki olyan igaza van, amit utólag szoktak belátni a többiek. Azokra az esetekre persze nem emlékezett, amit a többiek utólag se láttak be...
Hahó! - susogta Taddeus, a sziklaszirt. - Szólnék!
Csendes hangjának átható erejét mindenki hallotta, de legalábbis megérezte, hát elnémultak.
- Először is köszönettel tartozunk Rationelnek, hogy gondolkodott a kérdésről.
A népek felhorkantak. Soha semmit nem köszöntek Rationelnek. Sőt, igazából nem szerették, ha igaza van. Taddeus megvárta, míg elcsöndesednek, majd folytatta:
- Javaslom, hogy előbb ki-ki mondja csak azt el, amit ő gondol. Vitázni ráérünk még.
A népek most igazán elnémultak. Érezték a szikla igazát - csak olyan nehéz magunkról szólni.
Elsőnek Magnusz, a sudár cédrus szólalt meg a nagy csendben. Ő a Hegy tetején lakott, messzire látott, ő szokta elmondani, mi van a világban.
- Én másképp emlékszem. A Kertész valóban elhagyott bennünket, magunkra maradtunk és nem tudtunk mit kezdeni magunkkal. Sűrű és rettenetes erdő lettünk. Aztán valóban lángra kaptunk. De a tűzből megújultunk. Kín volt? Igen. Véreztünk? Igen. De tudtok-e születést, mely kín és vér nélkül való?
A népek elcsöndesedtek és a születésre gondoltak. Csak Küón engedett meg magának egy megjegyzést. Igaz, ő mindig megengedett magának mindent.
- Na kínlódjon aki akar meg akinek jólesik, én kiszúratnék azzal a kínnal rendesen, csak valami kedves kis dokinéni legyen a környéken!
A körülötte állók nevettek, de Magnusz igaza nem maradt nyomtalan.
Magnus folytatta:
- Kínból és vérből, fájdalomból és félelemből születtünk újjá, így emlékezhetünk. Én is, ti is, mindannyian. De a szülés nem oka vagy célja a kínnak, hanem csak ideje. A szülés egy édes perc emléke és célja a születés, mely egy életre lehet öröm. A fájdalom és a kín csak pillanatnyi ára az örömnek.
- De hol volt a mi édes percünk? - kiabált közbe valaki. Megint nagy zúgás támadt, mindenki megszólalt, és mindenki mást mondott.
- A hír a patak menti házról a hegyek között...
- A pillanat a farakások mellett...
- Nem, előtte, a lüke üzenetek...
- A bevásárlókocsi mellett...
- Az usziban! A gyerekekkel! A fenyőt cipelve! - és még százfélét is mondtak tán.
Magnus várt kicsit, aztán folytatta:
- Látjátok, mindenkinek megvan az édes perce.
Az érzékek völgyéből halk sóhaj szállt fel:
- Azért nem mindenkinek.
A többiek nevettek, Magnus elgondolkodva bólintott egyet, aztán újrakezdte:
- Majdnem mindenkinek megvan az édes perce. De az bizonyos, hogy az új kezdet után valamennyien örülhetünk.
Az érzékek völgye már halkabban sóhajtott, leintették.
- Azt mondom tehát, a tüzet kitiltani balgaság lenne. A Tűz tisztít és megújít!
Rationel nem bírta tovább:
- Jó, legyen neked, bár nem látom be mivégre kell újra és újra a tűz! De a Nyilast mindenképpen tartsuk távol!
Espero, a remény ligete kérdőn nézett fel:
- Milyen Nyilasról beszélsz te? Én itt kívülállóval csak eggyel tatlálkoztam, az pedig Tavasztündér. A tüzre nem emlékszem, mert olyan régen én nem is léteztem. Vagy ha léteztem is, oly mélyen aludtam, hogy nem tudtam semmiről. Tüzet emlegettek? Én csak csoda varázslatról tudok, Tavasztündér levette bilincseinket! Nem lehet, hogy annak a zaját és szikráit keveritek valamivel?
Mintha a méhkast verték volna oldalba, úgy zúgott fel mindenki: Tavasztündér!!!
Espero szabadon engedte az érzést, és az mindent elsöpört.
A gyűlés már nem tartott tovább, és a Hegy lágy tekintettel nézett a polcra, ahol Tavasztündér egyik leánya álldogált, virágot ültetve, szívet melengetve...
