Reggel Rationel lement a folyóparti füzekhez, hogy alaposabban megnézze magának a vándort. Egy egészen hétköznapi, de mégis különös embert talált. Már szedte az útiholmit, láthatóan menni készült. A léptek zajára felnézett. Meglepte, hogy valaki jön. Szemügyre vette a látogatót, kissé bizalmatlanul.
Rationel, a mindig ésszerű elbizonytalanodott. Ebben a látogatásban nehéz volt megfelelő észérveket találni, a kíváncsiság csak a tudósoknál jó érv. A Vándor tekintete pedig pontosan azt tükrözte: mit akar ez itt?
- Szép napot minálunk! - udvariaskodott Rationel.
- Őgyszintén legjobbakat! - viszonozta a Vándor.
Ez kevés volt, hogy meginduljon a beszélgetés, hallgattak. A vándor várta, hogy történik-e valami, így Rationel volt kénytelen szólni.
- Merre tovább?
- Orrom után, mint eddig.
Hát ez nem volt nagyon sikeres kísérlet. Ha már elkezdte, folytatta:
- És arrafelé van A Cirkusz?
- Azt gondolom, azért megyek arra.
- És ha elfordítod a fejed?
A Vándor elnevette magát: - Te mindig kérdezel?
- Miért, zavar? - kérdezett vissza Rationel, és megkönnyebbülve nevetett ő is.
- Dehogy zavar. Tényleg tudni szeretnéd, merre megyek?
- Valójában nem is tudom. Azt szeretném tudni, mit jelent vándorolni. Itt a népek olyan romantikusnak látják.
- Erőseket kérdezel, tudod-e?
- Erősek? Lehet. Annak érzed?
- Legbelsőmbe látsz. Semmi udvariaskodás, semmi köntörfal. Vágnak a kérdéseid.
- Lehet, csak tudatlan vagyok. Bocsáss meg nekem. Érteni akarom a világot, és néha bántok, tudom. Nem a bántás szándékával teszem.
- Elhiszem, mert őszintének látszol. De az emberek többsége nem hinne neked.
- Tudom. Ezért is olyan gyakran magányos a hegy. Én Rationel vagyok, túl nyíltan kérdezek és mondok ki dolgokat. Corazon mindig bízik az embereknek és kitárja magát. Espero rendületlenül hisz a jóban, mindig mindenkinek akar újabb esélyt adni. Eroso kész lelkesedni, kitárulni, befogadni, szerencsére többnyire megelégszik a lelkesedéssel, de nagyon letöri, ha játszanak vele. Egyedül Küón szokott morogni, de nem hallgatunk rá. Az egyetlen, aki képes még irányítani a dolgainkat, az Moralo. Ő sem lehet ott mindenütt, meg néha vitázunk vele is. Magnus a magasból sokat lát, jókat szokott mondani, de ő ritkán szól. Viszont sem Moralo, sem Magnus nem az a társasági lény, így ők sem segítenek sokat.
- Jól ismered magatokat. Ha ennyire vágytok valamire és látod, mi akadályoz, miért nem tesztek ellene?
- Hmm… jó kérdés. Mondd meg a zsiráfnak, hogy menjen össze kicsit, akkor nem veri be a fejét a plafonba. Szerinted mit szólna hozzá?
- Nem tudom. Nem biztos, hogy értené. Ő ilyen magas állat. Ha nem lenne olyan magas, nem lenne zsiráf.
- Látod, mi is úgy tartjuk, hogy lényegünk ez a nyitottság.
- Mit ér ez a nyitottság, ha halálra rémítesz vagy mélyen megbántasz vele embereket? Ráadásul Te (Ti?) is sebeket kaptok közben?
- Ej, ej, a te kérdéseid is vágnak, barátom…
- Tanultam tőled!
- Igazad van, nekünk is tanulnunk kell, mert nem jó ez így nekünk. Valójában ezért is jöttem hozzád. Mesélj végre magadról, ha kérhetem, Hogy tanulhassunk.
- Mi érdekel igazán?
- A vándorlás, a keresés.
- Azon nincs sok mesélni való, azt élni kell.
- Na de mégis, miért adja valaki vándorlásra a fejét?
- Ó, ezt nem eldönti ember. Ez mindig csak úgy alakul. A vándor mindig valami szépre, jóra vágyik, azt keresi. Ha nem jó ahol van, arrébb megy, hogy jobb legyen. Ha új emberekre, ha új tájakra, ha új közönségre vágyik. Mindig csak megindul és megy. Ha talál valamit, megáll, aztán megy tovább. Nagyszerű élet, annyi új ember, annyi új szépség!
- Úgy látom, úton lenni jó. Amit nem értek, hogy mi lesz azzal a szépséggel, amiért megálltál? Elkopik? Elvész? Miért állsz tovább, ha olyan volt, hogy megálltál érte?
- Miért kopna el? Miért veszne el? Nem értelek.
- Azt mondtad, keresed a szépet, és ha találsz, ott megállsz. Ha mégis továbbindulsz, akkor azért teszed, mert nem jó ott. Mitől lesz nem jó?
- Nem tudom, sose gondolkodtam ezen. Talán azért vagyok vándor, mert nekem ez nem jut eszembe.
- Igazad lehet. Ha minekünk, a Hegy népének jó valahol, akkor ott maradunk. Nemigen hagyunk el semmit és senkit, mert úgy gondoljuk, azzal leértékeljük. Minket inkább küldeni szoktak.
Rationel itt megállt egy kicsit. A Vándor figyelt, látszott, hogy még nincs vége a gondolatnak. Úgy is lett, Rationel folytatta:
- Lehet, magunktól kellene mennünk. Jó hangulatban, vidáman elköszönni, néha vissza-vissza menni. Szebbek lennének az emlékek.
- Ebben nem tudok neked segíteni. Én nem szoktam visszajárni. Én csak előre megyek, mindig csak előre.
- Mintha a Nyilas hallanám… – mosolyodott el Rationel. Corazon most el lenne olvadva és Espero remegve nézne a messzeségbe. Mindig ilyenek, amikor róla kerül a szó. Rationel ilyenkor szereti őket és csak mosolyog.
- Hanem mondd csak, jutsz-e tényleg előre?
- Persze. Hiszen ide is eljutottam.
- Értem is meg nem is. Látom, hogy ide is eljutottál, de a célodhoz jutottál-e közelebb? Hogy megvalósítsd a vágyaid?
- Úton vagyok, keresésben. Mi máshoz kellene közelebb jutnom?
- Nem is tudom. Mi egészen másképp élünk itt. Sehova nem tartunk, sehova nem megyünk, csak lassan megvalósulnak azok a dolgok, melyeket fontosnak tartunk.
- Miféle dolgok vannak fontosak nálatok?
- Kicsik is nagyok is, mikor mi adódik. Nagy dolog, hogy favágók akarták elvinni erdőnket, otthonunkat, mert nem adtunk nekik fát magunktól. Sokáig tartott, de ma már nem fenyegetnek többet, és úgy reméljük, nemsokára csak az emlékük marad. Nagy dolog, hogy új módon tanulunk vigadni, megtanultunk másképp járni a világban, hogy tudunk beszélni itt egymás között. Kicsi dolog, hogy meglátogatunk más vidékeket, hegyeket és völgyeket, és még annyi mindent.
- Látom már, egészen mások vagyunk. – Ismerte el a Vándor.
- Te sokkal többet láttál a világból, itt neked biztosan unalmas lenne.
- Ti viszont békében éltek itt, a békét én csak keresem. Amikor volt cirkusz, ott én is békében éltem. Tudom milyen az, néha vágyom is rá. Ha egyszer elhatalmasodik ez a vágyam, akkor biztosan én is ilyen helyet szeretnék, mint a Tiétek.
- Azt helyet neked magadnak kell megteremtened.
- Tudom.
Kis csend támadt. Egyszer csak Rationel szólalt meg, szinte bosszúsan fakadt ki:
- Látod, ezek vagyunk mi. Kérdezni jöttem, tanulni akartam és én tanítok megint. Bocsáss meg érte.
- Nem tesz semmit, kibírtam. - ingatta a fejét a vándor. – Hanem most már tényleg megyek.
- Áldjon az Ég minden utadon! Adjon szerencsés megérkezést és boldog rátalálást!
- Titeket is áldjon az Ég, és adjon társat, aki szereti a békéteket, a csendesen megvalósuló dolgokat, a szépen folyó folyótokat, és mindent, amit – látom már – életen át óvtok itt.
A Vándor vállára vette batyuját, megindult a folyó mellett. Gyakran visszanézett, mint aki vissza akarna jönni, de nem hívták. Neki nem itt van helye, itt neki nincs közönség és a Hegy népe a Tavasztündért várja. De biztos volt benne, hogy találkoznak még, a két külön világ, akik megértették egymást.
