A Folyó kanyarulatából egyszer egy tutajos bukkant elő. Nem sokkal a Múlt Szakadékának sziklafala után ki is kötött a Hegy lábánál. A nép, a mindig kíváncsi, most is megnézte a jövevényt. Pontosabban, akinek épp ráért és nem érezte rangon alulinak, az megnézte. Aki elfoglalt volt, vagy elfoglaltságot színlelt, mert méltatlannak érezte, hogy futkosson minden jövevényhez, az tág füllel várta a híreket.
- Egy Tutajos jött! – mondták a felfutók.
Mivel a szóról Emlékezet emlékezetes tanácskozása óta mindenkinek ugyanaz jutott eszébe, Rationel és Magnus halkan mosolygott. A felfutók látták ezt,és meg is sértődtek kicsit.
- Ez nem AZ a Tutajos, ez igazi! Tutajjal jött a Folyón, és kikötött.
A messziről jöttek mindig érdekesek voltak, elhatározták hát, hogy este felkeresik.
A partra érkezőket furcsa kép fogadta. A Tutajos valójában nem kötött ki, csupán valami horgonyfélét vethetett a Folyó ágyába, a tutaj ennek kötelén billegett, egészen közel a parthoz. Ha ki akart jönni a szárazra, egy másik kötelet dobott ki, azzal húzta közelebb magát, de akár ki is lábolhatott a sekélyesben. Már ha volt kedve kijönni egyáltalán. Úgy tűnt, többnyire nem volt. A tutajon üldögélt, kis tűzhelyén főzögetett valamit, vagy csak vizet melegített, ki tudja, nézte az esti felhőket, a naplementét, és úgy általában, úgy látszott, számára rendben van mindez.
- Elégedettnek látszik a sorsával – mondta Corazon.
- Vagy inkább olyan beletörődöttnek – húzta el a száját Küón.
Rationel még nem tudott dönteni. Egyelőre nem jött rá, mi az igazán szokatlan az egészben.
Espero rokon léleknek érezte, ezért indítványozta, este lévén hívják meg vacsorára. Ezt mindenki jó ötletnek tartotta, legalábbis a megszólalók, és bekiáltottak hozzá:
- Jer hozzánk, egyél velünk! Van elég, szívesen látunk!
A Tutajos felnézett, aztán végig a tutajon, majd még ide-oda, végül azt mondta:
- Jól van!
- De… sokáig nem maradok a parton. – tette hozzá kis szünettel.
Ezen nem vesztek össze, elkapták a Tutajos kötelének végét, odahúzták az egész alkotmányt a parthoz. A Tutajos kiugrott – és visszadobta a kötelet. Ezen mindenki meglepődött, mert a tutaj szép lassan visszaúszott a vízre.
- Ott a helye! – mondta a vendég a kérdő tekintetekre válaszul.
- Ha ott a helye, hát ott a helye, ő tudja, hogyan megy vissza – gondolták a népek, és megindultak a vacsora helyére, ami kicsit lejjebb volt a Folyó mellett. Ahogy átmentek a nagy füzek alatt, és az ágak megsimították Corazont, melegséggel jutott eszébe a Nagy Tűz. Anélkül el sem láttak volna a Folyóig, nemhogy sétálhattak volna. Na és persze a tűz fellobbantója... Hirtelen meleg fuvallat támadt a parton. A népek megálltak egy pillanatra, hogy tüdejük, érzékeikbe fogadják. A Tutajos is megállt. Körülnézett, mintha okát, forrását keresné a kellemes bizsergésnek. Abban az irányban csak a csoporttól lemaradó Corazont látta kibújni az ágak alól, amiket viszont egyáltalán nem lengetett meg semmilyen légmozgás. Értetlenül rázta meg a fejét.
- Nem csak Neked vannak szokatlan dolgaid, barátom! – mosolygott rá Espero.
A füzek alól kiérve elhelyezkedtek a réten. A Tutajost hiába kínálták jó hellyel, addig forgott, kereste helyét, míg egy kis dombocskára nem ült, ahonnan jól látott a folyóra. Rationel nem értette, miért olyan fontos ez, a tutajt úgyis takarták a fák, meg sötétedett is, nem volt már sok néznivaló. Végülis, vendég az vendég, nem szólt.
Miután Corazon melegétől átjárva mindnyájan letelepedtek, ettek, beszélgettek, kérdezték a Tutajost a messzi vidékekről. Az szívesen mesélt, mert ritkán tehette.
- Igazi Tutajos! – morgott Küón.
Rationel legszívesebben elmagyarázta volna neki a különbséget, de úgy gondolta, Küón kioktatása sokkal kevésbé érdekes, mint rájönni arra, miben is áll az a furcsaság, ami a Tutajos lengi körül. Hallgatta a történeteket emberekről, akiket a folyón utazva ismert meg, városokról, amik elmaradtak mögötte.
Egyszer csak nem állhatta tovább a hallgatást:
- És mondd, soha nem lett volna jó ott maradni valamelyik városban? Olyan csodálatos helyekről meséltél? Miért álltál tovább mégis?
- Továbbálltam volna? – csodálkozott el a Tutajos?
- Magad mondtad, ott voltál, most meg látjuk, itt vagy!
- Így igaz, ott voltam, és most itt vagyok.
- Hát akkor? Nem álltál tovább?
- Nem, nem álltam tovább.
- Jó, ezt most nem értem. Hogy van az, hogy ott voltál és most itt vagy, és nem álltál tovább, de mégis itt vagy és nem ott? – ragaszkodott a témához Rationel.
- Ne is törődj vele! – intették a Tutajost a többiek – Ő már csak ilyen, mindent úgy akar megérteni, ahogyan csak ő érti! Mesélj még az emberekről, akikkel találkoztál! Asszonyod volt-e, ha igen, hol van most? Vár-e rád valahol?
A Tutajos azonban nem válaszolt azonnal. Nézte a Folyót, és azt mondta:
- Rövidesen mennem kell.
- Miért kellene? Annyi kérdésünk van, és oly szép az este. Maradj még!
- A Folyó hív. – mutatott a sötétlő víz felé.
Odanéztek, és meglátták a tutajt. Halványan fénylett, ahogy a Hold megvilágította. Elsőre nem is értették, miért kellene menni? Ki hív kit, és miért, és hogyan. Lassan fogták fel, hogy a tutajt a füzek alatt látják már. Taddeusz már ugrott is, futott a partra:
- Mondtam nektek, hogy kevés lesz az a horgony, elszabadul róla! Megyek, elkapom, ne aggódjatok!
A Tutajos értetlenül nézett a szaladó után, a Hegy Népe izgatottan várta a sikeres mentést. Taddeusz a sekélyesben csobogott kicsit, aztán körüljárta a tutajt vagy kétszer, kicsit megfogta, hogy kipróbáljam mennyire áll biztosan, de nagyon gyorsan elengedte, és végül kilábalt.
- Nem szabadult el! – mondta, és láthatóan nem értett semmit.
- Persze, hogy nem. – felelte a Tutajos. – Mondtam, nem maradok soká. Hív a Folyó, visszatérek.
- Várj csak, kicsit várj még! Segíts megfejteni a talányt! Hogy kerül ide a tutaj, ha ott fentebb kötötted meg, nem szabadult el és most itt van? – mutatott Rationel a tutaj felé.
- Sokat kérdezetek, és megpróbálok mindenre megfelelni. – ült vissza a Tutajos. – Ne feledjétek, ha a rét aljához ér a tutaj, akkor visszatérek.
- A Tutaj része a Folyónak. Egy vele. Én pedig a Tutajjal. Megállhat-e bármi, ami a Folyó? A víz mélyén a kavics is lassan továbbgördül. A nagy sziklákat, ha el nem gurulnak, a Folyó apránként hordja el.
- Igen, jártam városokban, amik a Folyó partján állnak. A városok ugyanazt a folyót látják minden nap, de a víz, a halak, a kavicsok minden nap mások. Én a folyón eszméltem fel létezésemre, ha elhagynám, létezésemet hagynám el.
- Van, hogy kedvem támad valamit jobban megismerni, barátkozni, társakra lelni. Olyankor kivetem követ a Folyó ágyába, és akár ki is szállhatok. A kő azonban továbbhalad. Néha lassan, mint most, vagy akár sokkal lassabban is, ha jó társakra lelek. Néha azonban gyorsan, ha semmi sem köt a parthoz. Mindig így szokott történni. De hogy a fénye honnan van, azt nem tudom. – vonta meg a vállát a Tutajos. Aztán körülnézett:
- Halljátok-e, hogy van itt a parton is holdfény, ha a Hold csakugyan nem kelt még fel?
A Hegy népe körülnézett. Valóban halvány derengés öntött el mindent a parton. Csodálkozva néztek vissza a Tutajosra:
- Nálunk ez így van mostanában. Mióta a köd nagyja felszállt, egy-egy maradék foszlánya mögött fénycsomót látunk. Előfordul, hogy estére is marad a fényből, akkor is, ha az égen már nem látjuk. Megszoktuk.
- És mondd, nem vagy-e nagyon magányos így? – kérdezte Espero.
- Azért kérded, mert egymagamban utazom? Nem, nem érzem magam magányosnak. Egyedül vagyok, az igaz, most épp egyedül. Magányos akkor lennék, ha nem viselném az egyedüllétet. Tudjátok, nem vagyok magamnak elviselhetetlen társaság.
- Hogy volt, amikor nem voltál egyedül?
- Úgy értitek, többen utaztunk együtt? Volt ilyen. Egyszer már eléggé sokan utaztunk együtt, lassan gyűltünk össze. Aztán… valahogy elszakadtunk egymástól. Engem szomorúság ért, bebújtam a Tutaj legmélyére, és mire előjöttem, már nem voltak sehol az útitársak.
- Asszony volt-e veled? Vagy vár Rád valahol?
- Volt úgy, hogy velem utazott egy asszony. Azt mondta, ő is a Folyó gyermeke. Egyszer az egyik város megtetszett neki, ott maradt. Hogyan tehette meg, nem tudom. Biztosan meghalt, nem hallottam felőle. Akkor lettem szomorú.
- Más asszony nem utazott veled? Nem hívtál, nem jöttek?
- Hívtam, volt, aki elriadt és volt, aki jött, megpróbálta. Fura népek voltak, a partról valók. Nem könnyű ezt előre látni, meg hát, az asszonyok szeretik is mutatni magukat ilyen-olyannak, ha akarnak valamit. Tetszett nekik a szabadság, a Folyó ereje, vagy nem tudom mi. Jöttek, de hamar unalmasnak találták ezt a világot. Gyorsabban akartak haladni. Hová siettek? – nézett a távolba.
- Én börtönbe senkit nem zárok, hát partra tettem őket, hadd szaladjanak. Azóta mind lemaradt valahol. Elfáradt a lábuk, megszaggatta őket tüske és bokor, megsebezte szikla, verte eső, fagyasztotta hó. Amelyikről hallottam, majdnem mind ott vannak, ahol kiszálltak. Egy van csak kicsit előbbre, de ő beszállt egy másik tutajoshoz. Hát, ilyen ez a világ, nem lehet mindenkinek szerencséje. – mosolyodott el a messzibe nézve, majd felállt és megindult a part felé.
Pár lépés után újabb meleg hullám öntötte el. Megfordult, immár rögtön Corazont kereste a szemével, hátha most többet megtud erről. Hamar meg is látta, nem messze ült, és a vizet nézte.
- Mit látsz? – kérdezte.
- A tutaj megállt. Van időd köztünk maradni. – felelte Corazon.
A Tutajos félig fordulva a víz felé nézett, aztán újra Corazonra, a vízre és megint Corazonra. Aztán felnézett a Hegyre és az égre, mint aki fény keres a szemével. Egyszercsak letekintett és annyit mondott:
- Úgy látszik, még dolgom van itt.
A Hegy népe egyként bólintott, és szótlanul nyugovóra tértek.
