Történt egyszer, hogy újra vita támadt a Hegy népe között.
Először is azon kezdtek cívódni a Hegy lakói, hogy vajon mi is történt akkor, amikor a Nagy Újjászületés volt. Ez a kérdés a gyűlés óta újra meg újra előkerült.
Rationell, a szálerdő okosan szólt, mint mint mindig, és azt mondogatta: a Nyilas tüze felperzselt mindent. Lámcsak, alig maradt valami a régi világból. Elmondta már a Tanácsban is, tartotta magát saját eszéhez.
Espero szokása szerint vitatkozott vele: a Tavasztündér varázsolt, és azóta is mennyit és mennyit, és hinni kell a Tavasztündérben, egyszer még otthonra talál nálunk.
A népek azonban kezdtek elbizonytalanodni, mert Tavasztündér mintha egyre kevesebbet varázsolt volna. Volt, aki azt mondta: lehet, hogy igazából Tavasztündér, de nem varázsol nekünk, felejtsük el. Küón meg egyenesen azt vetette a szemükre:
- Ugyanmár, másnak varázsol az rég, ti meg itt szaladtok utána, mint buta kis kutyuska.
Addig-addig beszéltek egymás között, hogy már Espero sem tudta őket fellelkesíteni, és végül megegyeztek: Követet küldenek a Nyilashoz, aki lehet Tavasztündér is, és elmondják neki, hogy mindent köszönnek - és elköszönnek. Eldöntötték azt is, hogy elhívják valahova, mégse legyen nála a hazai pálya előnye.
El is hívták, és legnagyobb megdöbbenésükre Tavasztündér eljött. Sőt. Az egész követségből semmi sem lett. Tavasztündér, ragyogott, varázsolt - és a népek újra elbűvölten álltak.
És másnap újabb követséget küldtek, virággal és finomsággal és szívük egy darabjával...
