- Tanácsra gyűljünk, tanácsra gyűljünk – hordta szét a szellő a hírt a hegyen.
Volt, aki bólogatott, mint Magnus, volt, aki meglepődött, mint Rationel, volt, aki örült, mint Espero, és volt, aki megijedt, mint Küón.
Igazán senki nem tudta, miért volt a hívó szó, de mert így szokták, mentek. És mert a hívás okát nem hordta szét a szél, mindenki kíváncsi volt. Csevegve, beszélgetve gyülekeztek, találgattak, ki-ki elmondta a maga tippjét, és majd mindenki biztos volt benne, hogy ő találja el.
Rationel biztos volt benne, hogy most elhatározzák, hogy még legfeljebb néhány napot várnak a Nyilasra, akit néhányan Tavasztündérnek neveznek, na jó, esetleg néhány hetet, de utána feltétlenül új kertész után néznek. Rationel mindig mindenben biztos volt – és ritkán értette, hogy miért nem következik be az, ami oly biztosnak látszott.
Küón nagyban lefogadta volna, hogy Rationel befújta, és most nyilvánosan megszégyenítik. Utálta, hogy rendszeresen köszörülik rajta a nyelvüket, pedig végülis ő volt az, aki annyi naiv hitből, annyi kétségbeeséses mocsárból rángatta már ki a népet. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet – nézett fel a gyülekezők felé –, ha végre nem kéne ennyi mindennel foglalkozni, csak a magunk javát néznénk, és elvennénk, ami jár! Ebenezer Sqrooge fiatalon biztosan örült volna e szavaknak, Marley látogatásai után talán már kevésbé. Persze, Küón sem Ebenezert, sem Marley-t nem ismerte, és biztos számos ötlete lett volna arra, hogy Ebby hogyan magyarázhatta volna ki magát mégis, ha már egyszer visszajött Marley, és ostobaságokat fecsegett mindenféle rossz befektetésről.
Magnus azt várta, hogy végre komolyan áttekintik az elmúlt hónapokat, ami annyi gyötrelmes és szép órát hozott, számba veszik az örömet és bánatot, és végre megállapodnak abban, hogy – ha kevesebb örömmel is – de mindenképpen sokkal kevesebb gyötrelemmel élnek tovább. Mert onnan a magasból, ahonnan ő nézett végig a tájon, eltörpültek azok a részletek, amik Küón zaklatták és Esperot lelkesítették.
Espero szerette volna, ha a remény mindenkit átjár és egy, új nagy, reményteli időszak következik – ami persze semmi másról nem szól, minthogy mindenki magát kicsinosítva készül a nagy találkozásra Tavasztündérrel. Azt persze nem tudta volna megmondani, hogy ez vajon mikor is lesz, de mikor is érdekelhette ez a Remény Ligetét?
Moralo borús szemmel tekintett a Tanács elé. Tartott tőle, hogy Küón-nak sikerült maga mellé állítani még néhányakat, és most szabadságra küldik, ne is tudjon arról, ami most jön. Nem örült volna ennek, mert a szabadságolása ellen úgyse tehetett volna, eddig se tudta megakadályozni, ha például Eroso elhúzta előtte a függönyt vagy feltette rá a hangfogót. Utána azonban mindig sok takarítani valója támadt, amit Szergiusz segítségével kellett elvégeznie. A takarítások többnyire nagy porral jártak, mindenki köhögött a Hegyen, alig kaptak levegőt – és persze reklamáltak. Amikor Moralo vagy Szergiusz megjegyezte, hogy persze nem kellett volna szemetelni, romokat hagyni és ilyesmi, akkor előszeretettel mutogattak, hogy Eroso, meg Küón, meg Bacchos megint túlment a megállapodásokon, vagy Ignavo megint úgy megnőtt, hogy inkább hagyták az útban és nem tették arrébb. Persze Moralo kérdezte, hogy miért nem szólt nekik senki, erre is volt jó magyarázat. Vagy Rationel épp aludt, vagy Eroso patakjai annyira megáradtak, vagy Bacchosnak annyira jókedve volt, vagy Vitalis merült le vagy bármi. Amikor aztán sikerült megtalálni az éppen jó magyarázatot, rögtön tudták is, hogy mi lett volna a helyes, hogy kinek kellett volna összeszedni magát, szólni a többieknek. Tudták, tudta mindenki, hogy nem tökéletesek, így végülis bánatosan fuldokoltak a porban, megbánták, hogy engedtek minden mulasztást, fogadkoztak, hogy ilyen nem lesz többet – vagy legalábbis megpróbálják. És minden alkalommal meg is próbálják, olyan kedvesek – mosolyodott el a mindig szigorú Moralo, ahogy a Tanácsba érve körülnézett a Hegy népén.
Corazon szorító kétségek között érkezett. A vulkán tüze kitörni vágyott, de egyszerre félt attól, hogy kit éget meg és attól is, hogy valójában nem is tud kitörni, mert egyszerűen jeges széllel vastag kérget borítanak rá. Azt tette, amit Corazonnak ígért – árasztotta melegét, és várt.
Mint ahogy vártak a többiek is, mert senki sem kezdte meg a Tanácsot. Szokás volt, hogy az szóljon, aki a Tanácsot összehívta, ezt várták most is. Senki sem emelkedett szólásra. Lassan türelmetlenné vált a duruzsolás, dacos mormogássá erősödött, mígnem maga a Hegy szólalt meg:
- Legutóbb Rationel hívott Titeket! Amit mondott, azon zúgolódtatok! Magnus bölcsen szólt, hogy forgassátok magatokban a gondolatot és elszéledtetek. Rövidesen itt van a Nagy Tűz kitörésének fordulója. Arra is készülnünk kell, hát itt az idő, folytassátok, amit elkezdtetek!
A népek igen meglepetten álltak. Egészen megfeledkeztek arról, hogy a legutóbbi Tanácsból gondolkodni valóval távoztak. Az is keveseknek jutott eszébe, hogy bizony, rövidesen itt a Forduló Napja. A Nagy Tűz, igen. Annyi minden változott akkor… Most, hogy így szem közé kapták a kérdést, a meglepetés volt az első érzés. A Tűz emléke is némította őket. Rationel, a mindig kész szólt először:
- A legutóbb én hívtalak Titeket, ha most folytatnunk kell, akkor folytassuk hát! Én nem felejtettem el Magnus szavát, és figyeltem, gondolkodtam. Elmondom, én mit láttam, mit éltem a Nagy Tűz úta és különösen mióta egybegyűltünk!
A népek egyetértően bólogattak, végre is senkinek sem volt kedve beszélni. Rationel meg úgyis szeret – egyszerűbb volt ráhagyni.
