A Folyó nagy kanyart tett a Hegy mellett. Ha egészen pontosak akarunk lenni, a Folyó szélesen kerülte körbe a Hegynek azt a részét, amely könnyen járható volt. A másik oldalon a Múlt szakadéka tátongott, arra Minne apón kívül senki sem járt. Tőle bizonyosan mindent apróra ki lehetett volna kérdezni mindarról, ami ott van a Túloldalon.
Csakhogy senki sem kérdezte, az emlékezés egyedül az ő dolga volt a Hegyen. Gyakran üldögélt kint, a tátongó szakadék peremén, nézelődött. Ha valamit meglátott, valami eszébe jutott, hát felkerekedett, megkereste, akit illet, és elmesélte neki. Néha csak egy szót súgott, néha egész történeteket mesélt.
Persze, előfordult, hogy egy arra járó arról kérdezte a Hegy népét, mi volt a múltban. Ilyenkor már tudták mi következik, Rationel szégyenlősen visszahúzódott, Corazon szeretettel mosolygott, Küón kárörvendően vigyorgott, Moralo megráncolta szemöldökét, Szergiusz felgyűrte ingujját.
Mindenki ismerte már Minne apó szokását a hosszasan kanyargó szép történetekről, emelkedett példabeszédekről. Egyszer Magnus egy tanácsban felvetette, hogy valahogy meg kellene nevelni Minne apót, mert olyan hosszasan és cirkalmasan mesél, amit földi halandó ki nem bírhat. Ráadásul még szereti színezni is a történeteit, mint az a bizonyos híres Tutajos, aki a valódi sas helyett MAJDNEM lelőtt egy griffmadarat. Az a tanácskozás hosszas vitához vezetett, végül megállapodtak abban, hogy minden tiltakozása ellenére megkérik Minne apót, vegye kicsit szolidabbra a történeteit. Egyben elismerték, hogy egyikük sem tökéletes, így Emlékezeten sem lehet minden apróságot számon kérni. A tanácskozás végül azzal zárult, hogy újra elismerték egy ősi (vagy legalábbis a Hegy népének ősinek tetsző) axióma igazságát mindannyiukra nézve: „morális örökmozgó: amit nem emelsz – szüntelen – süllyed”.
