- Láttad Küónt, amikor a Vándor mesélt? – fordult Esperohoz Corazon.
- Nem figyeltem. – ütközött meg Espero – Megbocsáss, de Küón annyira az ellentétem, hogy akkor is szeretnék máshova nézni, ha csak ő jön szembe velem. Szerencsére ő is csak akkor jön közel, ha bosszantani akar.
- Persze tudom. Csak gondoltam, észrevetted.
- Én Küónt? Persze, hogy észrevettem! Különben hogyan is néztem volna egészen máshova?
- Jajj, nem úgy értettem! Hanem hogy észrevetted-e, hogy nézte Vándort?
- Jó, akkor még egyszer: egészen máshova néztem, teljesen nem véletlenül.
- Értem, értem, értem, nem láttad!
- Végre. Tehát nem láttam. Feltétlenül szükségesnek találod, hogy Küón nézésén társalogjunk?
- Nem, nem feltétlenül szükséges. Csak… csak engem nagyon rosszul érintett.
- Rádnézett??? Hogy nézett rád? Kikaparom a szemét!
- Nem, nem rám nézett, ne heveskedj már!
- Bocs, de tőle mindig indulatba jövök. Szóval mondd el, mi bánt, mert semmit sem értek, utálom, ha csak mellette kell állnom, és végképp nem tudom, hogy mi dolgunk vele, ha rád se nézett.
Corazon nagyon sóhajtott, összeszedte magát és újrakezdte:
- Amikor a Vándor megérkezett és mi köréje gyűltünk, kérdezgették a többiek és az elkezdett mesélni. Nem is figyeltem nagyon, ezek az útszéli vándorok ritkán érdekesek. Meg tudod, hogy én nem efféléktől jövök izzásba. J Aztán elkezdett beszélni a Cirkuszról. Meg hogy keres. És Te jutottál eszembe, meg hogy úgy mesél, mintha Te hajtanád. JAttól tartok, Küónnak is ez jutott eszébe, mert nagyon gúnyosan nézett. Aztán, ahogy mesélt a Vándor, néha rá-rá néztem. Mármint Küónra. Gúnyosból figyelőbe váltott, mint a róka, amikor vadászni készül, aztán feszült lett, végül olyan magabiztos és elégedett, mint a keselyű, amelyik a dögön ül és tudja, hogy ez már nem szalad el előle. Félni kezdtem…
- Miért volna félnivalód?
- Nem nekem van félnivalóm, nekünk! Tudom, hogy ránk gondolt és gondolatban rajtunk ült tort!
- Ezek nagyon súlyos dolgok! Miért lenne oka rá? Mit vétettünk neki?
- Nem mondod, hogy nem jut eszedbe! Küón UTÁLJA Tavasztündért!
- Ohh, a Tavasztündér! Ha elpusztítani nem tudja, legalább azt akarja elérni, hogy a Hegy közeléből is ki legyen tiltva. És külön jól érezné magát, ha minket is megreguláznának kicsit. Igazad lehet, ha kitalált valamit, akkor bajban lehetünk.
Espero elhallgatott egy kicsit. Ha már a reménytelenség árnyéka vetül a remény ligetére, ott valaminek történnie kellett. Espero azonban nem volt gyenge, nem először (és tartott tőle, nem utoljára) látta ezt az árnyékot. Megkérdezte Corazont:
- Gondolkodtál-e, mit tegyünk?
- Gondolkodtam, de nincs semmi ötletem. A szív vulkánja csak izzani bír, gondolkodásban soha nem voltam jó, tudhatod. J
- Hát persze, az nem is dolgod. – mosolygott Espero és ez a mosoly máris oszlatta az árnyékot.
- Én viszont kitaláltam valamit – folytatta. – Képes vagy-e szabadjára engedni az izzást?
- Hát, ha a Tavasztündérre gondolok, akkor igen – hajtotta le a fejét szégyenlősen Corazon.
- Akkor tedd azt, amit legjobban tehetsz. Nemrégiben újra kézbe kaptam egy szép gondolatot: „a szeretésen kívül minden emberi tett romépítés”. Hát szeress, mert azt tudod legjobban. Én pedig fuvallatot támasztok, körbeviszem a Hegyen vulkánod melegét, és ha jut belőle, árasztok kifelé is!
- Jutni fog! – ragyogott fel Corazon, és Espero boldogan nézte, ahogy a fényes, meleg hullám messze taszít minden árnyékot ligete fölül.
