A követség úticél módosulása mondhatni mindenkit meglepett. Espero persze örült és egyre csak azt hajtogatta: Ő az igazi Tavasztündér, ő az igazi Tavasztündér!
Rationel kénytelen-kelletlen belátta, hogy mégiscsak létezik varázslat. Nem érezte jól magát. Egyszerűen nem volt ésszerű, hogy holmi alkalmi varázslatok miatt eltérjenek a rendes útról. Legalábbis attól, amit ő maga rendes útnak gondolt. Mégsem volt képes úgy érvelni, ahogy ő a vitákat rendezni szokta. Tavasztündér varázslata egyszerűen elvette a súlyát minden mondatának.
A Vándorral ő nem tudott mit kezdeni. Ezerféleképpen megoldhatta volna - zsörtölődött. Eleve minek marad ott, ha csak gondolja, hogy van közönség. Jó, jó, a virágok talán. de hátha a a többi meg sem történt. és a virágok sem biztos, hogy neki szóltak, lehet, hogy csak helyi szokás. és különben is. Minek marad, ha kérdéses az egész. Ilyen ügyekben, ha kérdés van, nincs kérdés - idézte most is egy sarki kocsma öreg bölcsét, mint rendesen.
Rendes elmélyült gondolkodását Küón zavarta meg. Rationel a legritkábban állt szóba Küónnal. Az ő számára Küón túlságosan... olyan ésszerűtlen volt. Nem mérlegelt, de mindig kész volt gúnyos megjegyzéseket tenni, és mindennek a rossz oldalát láttatni. Rationel a maga módján szerette a jót, de kicsi jóért csak kicsi erőfeszítésre volt hajlandó. És lássuk be, ritkán volt hajlandó valamit nagyra értékelni, ha azt Corazon, és főleg nem, ha véletlenül Espero ajánlgatta.
Küón jött tehát, és láthatólag nagyon elégedett volt magával. már messziről a dolgok közepébe vágott:
- Lám-lám, kedves Rationel, már megint igazad van!
A "kedves" kitételtől végigszaladt a hátán a hideg. Ő sose használta, de tisztelte Corazont, mert olyan szépen tudta mondani. Küón szájából megszentségtelenítésként esett ki, ez elborzasztotta.
- Félek, ha dícsérsz. - lassította a rohamot Rationel.
- Nem, nem barátom. Most az egyszer nem kell félned semmitől, ma igazán nagyra becsüllek.
Rationel komolyan megijedt. Mit mondhatott, amivel kivívta Küón megbecsülését? Küónét, akinél csak az itt és mostnak lehetett bármilyen kicsi megbecsülése, és annak sem gyakran. Leginkább akkor, ha felfalhatta, ami előtte volt. Óvatosan kérdezte tehát:
- Mivel érdemeltem ki szokatlanul barátságos szavaidat?
- Hát az előrelátásoddal! Hallottad a Vándort magad is! Hogy járt ő? Bizony mondom: pórul! Ment az őrült ötlete után. Azt kereste, azt kutatta, hol találja meg. A kötözni való bolond. Odaért valahova, és úgy járt mint Don Quiote. A óriásnak nézte a szélmalmot, ez meg cirkusznak a pusztában álló fákat. Neki nagyobb szerencséje volt, csak állt a mezőn, szemébe sütött saját hiú reménye, így nem kaszabolták le a szélmalmok. Pedig egy jó nyakleves talán még magához téríthette volna!
Küón beszélt, szinte lelkesedve, és Rationel szótlanul hallgatta. Mindkettő szokatlan volt. Küón lelkesedése, annak szokatlansága semmiképpen nem akasztotta volna el Rationel szavát. Hanem amit mondott. Egyszerűen nem volt ahhoz szokva, hogy Küón valami igazán figyelmére méltót mondjon. És most mégis. Talán épp azért nem vette észre a Vándor történetében a fontos részeket, mert maga a Vándor sem érdekelte túlságosan. A Vándor úgy volt ésszerűtlen – és lássuk be – valószínűtlen, ahogy volt. Rationel szerette a tanító meséket, de sose gondolta volna, hogy a Vándor története az lenne. Különösen, hogy a Hegy népe tanulhatna belőle. Küón kis monológja egészen más módon láttatta vele az egész estét. Az nem vette észre Rationel hallgatását, legalábbis nem értette az okát. Igaz, nem is nagyon foglalkozott vele. Küón sosem foglalkozott másokkal. És most mégis észrevett valamit, ami nem csak róla és kicsinyes, szurkálódó megjegyzéseiről szólt, hanem a Hegy népét érintette. Küón folytatta tehát zavartalanul folytatta:
- Ezt akarjuk mi is? Nézd meg, az a valaki, aki hol Nyilas, hol meg Tavasztündér, mit tesz velünk? Corazon folyamatosan küldözgeti üzeneteit, aztán vagy kap valamit vagy nem. Persze állandóan azzal jön nekünk, hogy a Tavasztündér így varázsol meg úgy varázsol – ő van elvarázsolva, ő már csak ilyen. Espero meg csak mondogatja, hogy nem baj, hogy ma nem, majd holnap. Ja persze, holnap… Talán egyedül Eroso (érzékek völgye) normális, őtőle gyakran hallom, hogy hát ide is kéne nyitni meg oda is, de Corazonék lenyomják rendesen. Csak a hülye mániájukat hajtogatják, meg magasztos dolgokat emlegetnek.
Rationel kezdett ráismerni Küónra, és magában mosolygott. Hát innen fúj a szél, a cinikus, aki nem hisz semmiben, végre leleplezi a nagy ármányt. Kíváncsi lett és várta a nagy dobást.
Ez a szegény vándorlegény se vette észre, hogy a puszta közepén áll és a körben álló fákat nézi cirkusznak a holdfényt meg reflektornak. Mit akarunk mi itt? Vándorrá lenni vagy vándorokat várni? Dehogyis! Rendesen akarunk élni mi is! Ha a Nyilastündér se nem nyilaz tüzet, se nem varázsol csodát, akkor felejtsük már el ezt az egészet, mielőtt az egész Hegyet kettéhasítja a Bánat Csapása és hontalanok leszünk mindannyian.
Küón annyit beszélt, hogy kellett valami terve legyen. Rationel rákérdezett hát:
- És mondd, mit tehetnénk mi?
Küón arcára diadalmosoly ült. Rationel mindig elvetette az ötleteit és most végre ő kérdez. Fél győzelem!
- Először is védjük meg magunkat Nyilastündértől!
- Tiltsuk ki? – rettent meg Rationel.
- Azt nem kell, elég, ha csak soha nem hívjuk többet magunkhoz. Ha csak olyan ritkán látják, mint eleinte, nem okozhat nagy bajt.
- Talán így lenne. De Espero és Corazon kedvelik, sőt, még Eroso felől, az érzékek völgyéből hallok vágyakozó sóhajokat, és hát tudod, a tanácsban sem volt sok szerencsém azzal az indítvánnyal.
- Nem is így fogunk hozzá! – vigyorgott Küón és Rationel megborzongott ettől a mosolytól. – Beszéltem Észak Fehér Boszorkányával, aki adna egy kicsi hideg szelet. Azzal lehűtenénk Corazon vulkánját, a fagyos idő kemény kérget vonna Espero ligeteire, hogy ne viruljon annyira, és hát igen, Eroso patakjai is befagynának kissé. Ha ők leállnak, már nyugodtan alhatsz Te is!
- Hová vezet mindez? – óvatoskodott Rationel.
- Ezek távol tartják majd Nyilastündért!
A név tiszteletlen keverése tehát nem volt véletlen. Rationel kezdte hiábavalónak érezni a beszélgetést. Ilyen tervet és ilyen tiszteletlenséget még akkor sem támogat, ha örök időkig rejtély marad előtte Espero várakozása vagy Eroso sóhajtozása. Valami azonban szöget ütött a fejébe.
- És mondd csak Küón, hogyan jutnánk ahhoz a hűvös szélhez?
- Észak fehér boszorkánya szívesen ad belőle, van neki bőven.
- Miért adja? Csak úgy, kedvünkre? Mit kell adnunk érte!
- Ó nem, az ő kedvére is van, ha a szele mindenfelé fúj. Ő sem szereti nagyon, ha holmi Corazon félék diktálnak a világban.
- Honnan tudod ezt? Miféle dolgokat hozol itt elő nekem?
- Jár az ember erre-arra, tudod milyen vagyok, mindenkivel beszélek. Útfélen hallottam, elmentem hát magához a Boszorkányhoz is, minden úgy van, ahogyan mondták.
- Te Küón, te nem az Önzés fagyos lehelletét ajánlgatod itt nekem?
- Úgy is neveznék? Én nem tudok ilyen névről. – hőkölt hátra Küón. Rationel látta, hogy megnevezte azt, amit Küón valójában nem akart megnevezni.
Hűvös hallgatás ült közéjük. Mintha máris megidézték volna azt a szelet. Rationel hallgatott, Küón pedig megremegett. Hogy a következőktől tartott, vagy a hideg rázta meg, nem is volt fontos. Rationel még mindig nem szólt, bár nem hatásszünetet akart tartani. Az a szél egyszer már elszabadult a Hegyen, arra emlékezett. Gondolatai közül felnézve csak annyit mondott:
- Most menj Küón és reméld, hogy nem számolok be a Tanácsban arról, amit itt beszéltünk. Észak fehér boszorkányának pedig üzenem: az ő szele arra sem méltó, hogy Tavasztündér lépte nyomát porral hordja be.
